Reményik Sándor: Kegyelem
Először sírsz. Azután átkozódsz. Aztán imádkozol. Aztán megfeszíted Körömszakadtig maradék-erőd. Akarsz, egetostromló akarattal – S a lehetetlenség konok falán Zúzod véresre koponyád. Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. Utoljára is tompa kábulattal, Szótalanul, gondolattalanul Mondod magadnak: mindegy, mindhiába: A bűn, a betegség, a nyomorúság, A mindennapi szörnyű szürkeség Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés! S akkor – magától – megnyílik az ég, Mely nem tárult ki átokra, imára, Erő, akarat, kétségbeesés, Bűnbánat – hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég, S egy pici csillag sétál szembe véled, S olyan közel jön, szépen mosolyogva, Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull. Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától – éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a Kegyelem.
KERESEK VALAKIT József Attila
Tele vágyakkal zokog a lelkem, Szerető szívre sohase leltem, Zokog a lelkem. Keresek Valakit s nem tudom, ki az? A percek robognak, tűnik a Tavasz S nem tudom, ki az. Csüggedő szívvel loholok egyre, Keresek valakit a Végtelenbe, Loholok egyre. Könnyim csorognak - majd kiapadnak: Vágyak magukkal messzebb ragadnak - Majd kiapadnak! Búsan magamnak akkor megállok, Szemem csukódik, semmitse látok - Akkor megállok. Lelkem elröppen a Végtelenbe, Tovább nem vágyom arra az egyre, A Végtelenbe.
Szabó T. Anna: A változás
Elmész egy helyről, ahol boldog vagy éppen, keresel mást, ahol majd boldog lehetsz. De csak veszíthetsz mindenféleképpen: a múltadról a változás lemetsz.
Hiába viszel el mindent magaddal: könyvet, törölközőt, edényeket - itt marad majd a konyha és az udvar, a házban hagyod majd a lényeget.
A homokozót, a garázst, a macskát, a fal sárgáját napnyugta előtt, a kopott, poros udvarban a hat fát, az ólmos, mégis édes levegőt.
Vidd el levágott muskátli-palántád, keress neki egy napos ablakot. Ha itt hagyod a virágzó akácfát, keress helyette másik fát, hatot.
Ha nem változtatsz, más fog majd helyetted dönteni minden változás felől. Új alapjaid, rajta hát, te vesd meg, mielőtt régi házad összedől.
Márai Sándor - Mosoly játsszon az arcodon...
Álldogáltam a tenger partján, A víz színén a hold pihent. Mélységes nyugalom áradt Odafent és idelent.
A pillanat elvarázsolt. Szívemet béke járta át. Ott kint a végtelen, nagy tenger, Lelkemben bent a nagyvilág.
Hogyan lehetnénk boldogabbak? Álmodjunk együtt szebb jövőt! Tenger nyugalma ránk ragadjon, S hagyjuk elmenni a múlt időt!
Éljünk a mának! Ma is, és holnap. Élvezzünk órát, s perceket! Mosoly játsszon arcunkon mindig, És szeressünk, hogy szeressenek!
Szabó Lőrinc: Élet
Érdemes lesz? érdemes volt? Görbe, ami egyenes volt. Hol van erő és szerencse? Mi taszít ki? Ki vezet be? Tőle, hozzá, benne, érte, nála, néki, mégse, mért ne, ide, onnan, ott is, itt se majd ha, már most, ugy is, így se, mindig, egyszer, érthetetlen, jaj, tovább, nem, az se, nem, nem, néha mégis, soha többé, véle, oda, mindörökké: mennyi megnyílt s elveszett ut, mennyi csapda, mennyi zegzug, halni lassan, ölni gyorsan, bent a szívben, kint a sorsban, s úgy hinni, hogy győztes - vesztes, eljutunk az egyeneshez: . . . érdemes volt? érdemes lesz?
Rist Lilla: Édes és sós
Mentünk hát együtt, sokáig mentünk, tél volt, aztán nyár is, és öregedtünk, az én arcomat átmetszette egy szarkaláb, ő megnyúlt és fürtös haja szaladt vele, ha elfutott, és én utánakaptam, mindig... aztán hagytam, hadd essen el, és mikor sírt egy kicsit, még megszoptattam újra, ott kint, az emberek előtt, hadd csodáljanak, hogy így vagyunk mi ketten. Kicsit elfordultak, láttam, mintha nem illenék, ami jólesik, de mi mentünk tovább. Mentünk gyalog, léptünk fűre és mentünk át a városon, és ha éhesen megálltunk, csak leültünk a kőre, mint régen a parasztasszonyok, szaladhatott köröttünk a világ. És aprócska teste hozzám simult, összekapaszkodtunk, én fogtam őt, ő markolt engem, hagytam, és lehunytam a szemem. Valahol messze jártunk megint, valami ismeretlen tájon, ahol csönd van nincs szabály se tudat, se nyelv, csak erő és mozdulat, ő jött felém és én felé mentem s hogy találkoztunk, kinevettük az időt. Kicsúfoltuk őt mi ketten, bizony én meg ő, mondtuk neki, hogy múlhat, ha kell, mi maradunk egymásba írva. S mikor kétfelé szakadtunk, ő jövővé lett, én múlttá, és menni mertünk ketten kétfelé, külön, jó volt az is, jó. Szabad lehettem, hogy elapadt a folyó, az édes, s ahogy elapadt, ez a sós, a szabadság vize, csípni kezdte az arcom...
Az öregember és a folyó
(kínai mese)
Kínában sok-sok évvel ezelőtt, egy meleg, fülledt napon a rizsföldeken dolgozó parasztok arra lettek figyelmesek, hogy a közeli folyó, amely éppen áradásban van, valami nagy dolgot sodor magával. Közelebb mentek a parthoz, és csak ekkor vették észre, hogy egy idős embert ragadott el a víz. Kiáltozva szaladni kezdtek a part mentén, ám esélyük sem volt, hogy kihúzzák az öreget, aki viszont szemmel láthatóan életben volt, mégsem tett semmit, hogy partra jusson. Nem úszott, nem kapálózott, segítségért sem kiáltozott. Hol felbukkant a feje, hol eltűnt a hullámok alatt, és úgy tűnt, mintha nem érdekelné sem a háborgó folyó, sem a segítségére igyekvő emberek.
A parasztok egy darabig követték őt a parton szaladva, ám a vad sodrás egyre jobban eltávolította tőlük az idős embert, míg végül elveszítették szemük elől a sodródó testet. Így hát feladták a harcot, és elkeseredve, kimerülten lerogytak a part menti sziklákra, hogy kifújják picit magukat. Még egy darabig szomorúan beszélgettek az esetről, amikor egyszer csak valami hihetetlen dologra kapták fel a fejüket.
Az idős ember érkezett, csurom vizesen, de sértetlenül gyalogolt feléjük a part mentén. Elállt a szavuk a csodálkozástól, majd mikor az öreg a közelükbe ért, egyikőjük végül így szólt hozzá:
- Te öreg, hogy kerülsz Te ide? Próbáltunk megmenteni, de hiába nyújtottunk feléd botokat, nem kapaszkodtál, nem is próbáltál úszni, és olyan erős volt a víz sodrása, hogy elveszítettünk szem elől. Azt hittük, meg akarsz halni, és oda is vesztél végleg.
Az idős ember mosolyogva így felelt:
- Dehogy akartam meghalni, csak vártam a megfelelő pillanatot. Tudtam, hogy amíg a folyó sodrása ilyen erős, addig hiába mennék szembe vele, hiszen csak elfáradok és belefulladok. Ezért csak arra figyeltem, hogy az áramlatokat jól kihasználva ne csapódjak a kiálló szikláknak, és ne fárasszam ki magam teljesen, mire a folyó lejjebb lévő szakaszához érek, ahol a sodrás már jóval enyhébb. Amikor a víz lenyomott a mélybe, nem küzdöttem, mert tudtam, hogy ez csak egy átmeneti állapot, és amikor ismét fent voltam, levegőt gyűjtöttem, hogy bírjam az újabb próbát, amikor majd megint a hullámok alá kerülök. Ahogy az életben is: amikor lent vagyok, nem esek kétségbe, amikor pedig fent vagyok, nem bízom el magam. Mindig figyelek az áramlatokra, és megvárom a megfelelő pillanatot.
Ez a titok.
A SZEGÉNY EMBER HÍDJA
Mikor Krisztus urunk a földön járt Szent Péterrel, sokszor átjárt egy folyón, amelyen nem volt se híd, se palló. Látta ezt egy szegény ember, aki a folyóhoz közel lakott, s azt mondta a fiának: - Fiam, csináljunk hidat a folyóra, hogy ne kelljen azoknak a szegény vándoroknak mindig a vízben járni.
Mert a szegény ember szegény vándoroknak nézte Krisztust és Szent Pétert. Csakugyan csináltak is egy keskeny hidat a folyóra. Olyat, amilyet tudtak, de az éppen jó volt, s mikor Krisztus urunk megint arra jött, s meglátta a hidat, erősen megörült neki. Mondja Szent Péternek: - Mit gondolsz, Péter, mit érdemel az a szegény ember, aki ezt a hidat csinálta? - Az bizony, uram, megérdemelne egy olyan pipát, mely mindig ég; egy olyan zacskót, amelyből a dohány soha ki nem fogy; s egy olyan kulacsot, melyből sohasem fogy ki a bor.
Krisztus urunk mindjárt meg is adta a pipát is, a zacskót is, a kulacsot is. Azzal elmentek tovább, de egy hét múlva, kettő múlva, megint a hídra kerültek, s Krisztus urunknak olyan jólesett, hogy hídon mehet keresztül, hogy ismét kérdezte Pétert: - Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember? - Megérdemelne az, uram, egy olyan kenyeret, mely soha el nem fogy; egy olyan bicskát, amely soha el nem törik, s egy olyan kaszakövet, amelytől egy huzintásra a kasza megélesedik.
Krisztus urunk ezeket is megadta a szegény embernek. Aztán ismét továbbmentek, jártak-keltek a világon mindenfelé. Útközben Krisztus urunk sok jó embert megjutalmazott, sok rossz embert megbüntetett, de úgy egy esztendő múlva harmadszor is visszakerült a hídra. A víz éppen nagyon megáradott volt, s Krisztus urunk most különösen megörült a hídnak.
Mondta Péternek: - Mit gondolsz, Péter, mit érdemelne még ez a szegény ember? Mondotta Péter:
- Megérdemelne ez, uram, egy olyan szántóföldet, amely télen-nyáron terem; egy olyan gyümölcsfát, melynek minden időszakban van gyümölcse; s egy olyan kemencét, amelyben mindig lehessen kenyeret sütni. - Jól van, Péter - mondotta Krisztus urunk -, én ezeket is megadom, mert az a szegény ember igazán megérdemli.
Meg is adta mindjárt. A szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy mikor a fia megházasodott, tizenkét banda húzta, s hét nap s hét éjjel állott a lakodalom.
Az oroszlán meg az egér
Történt egyszer, hogy az oroszlán, az állatok padisahja, meg a kicsi kis egér egymás szomszédságában laktak. Az oroszlán kevély volt és méltóságteljes.
Mikor az erdőben sétált, senkit sem méltatott figyelemre, senki köszöntését nem fogadta. Látja egyszer a kicsi kis egér, hogy arra megy az oroszlán, siet elébe, hogy köszöntse, hogy váltsanak már egy-két jó szót.
„Nem illik hozzám, az állatok hatalmas padisahjához, hogy egy senkiházi egérrel társalogjak” - gondolta magában az oroszlán, azzal elfordult és tovább ment.
Megbántódott az egér, hogy ilyen barátságtalan a szomszédja. Nem is ment ki többet elébe.
Egyszer csak eltűnt az oroszlán. Eltelik egy nap, eltelik két nap, és hát csak nem bukkan fel azon az ösvényen, ahol mindig sétálgatott. „Biztosan megbetegedett az én szomszédom” - gondolta az egér. Harmadnap elhatározta, hogy meglátogatja. „Akármilyen barátságtalan, azért a bajban csak nem hagyom el.”
Futott az egér az erdőn át az oroszlán háza felé - hát egyszer csak hallja ám, hogy valaki nyöszörög a közelben. Kiment a tisztásra, és meglátta az oroszlánt. Az ösvényen feküdt és nyöszörgött. Az egyik mellső lába beszorult egy vaskaptányba. Lesoványodott a hatalmas oroszlán, háta, mancsa csupa horzsolás, karmolás: sokáig küszködött a kaptánnyal, de csak nem bírt kiszabadulni, és egészen elgyengült.
- Mi történt veled, kedves szomszéd, miért nyöszörögsz olyan fájdalmasan? - fakadt sírva az egér.
- Hát nem látod, hogy megfogott a kaptány? Harmadnapja kínlódom, de nem bírok kiszabadulni belőle. Erős kötéllel hozzá van kötve a kaptány a fához. Ha megtalálnak a vadászok, búcsút mondhatok az életemnek. Segíts rajtam, szomszéd, rágd el a kötelet, nem felejtem el, amíg élek!
Az egér megsajnálta az oroszlánt. Rágcsálni kezdte a kötelet az éles fogával, el is rágta, és az oroszlán kiszabadult.
Attól fogva nem fordult ám el, mikor az egérrel találkozott, hanem előre köszönt neki.
A rétek és mezők tündére egy egész hosszú tavaszéjszakán át nem hunyta le csodakék szemét. Mire hajnalodott, harmatkönnye hullott. Éppen arra osont a lábujjhegyen járó májusi szél. Megsimogatta az arcát:
- Miért búsulsz, tündérke? Elvesztettél valamit?
- Ó, dehogy! Éppen ellenkezőleg - csóválgatta fejét a tündér. - Sehogyan sem értem ezt a dolgot. Mindenkinek kiosztottam mindent a raktáramból. Hét pettyet a katicának, fonalat a póknak, csigának a kicsi házat, méheknek a virágpor-gyűjtő kosárkákat - mégis maradt fölöslegem. Egy parányi ezüsthegedű. Ide nézz! ...
A szél bámulatában leült egy fodorka levelére.
- Micsoda hegedű! - sóhajtotta.
- Ugye, kár volna tündérraktár mélyén porosodni hagyni? Csak azt nem tudom, kinek adjam? Bogárkáim szétszéledtek, pillangóim táncolni mentek. Kedves májusi szél, adj tanácsot, hogy mit tegyek!
A szél elgondolkozva fésülgette a zsenge füveket a kora hajnali napsugárban, azután így szólt:
- Meg kell keresned, hogy ki a legméltóbb erre az ajándékra! Mert ezt a hangszert csak az érdemli meg, aki bánni is tud vele. Tégy próbát, tündérke!
- Próbát?
- Azt bizony! Meglátod, jelentkező akad bőven, de igazi csak egy.
A májusi szélnek igaza lett, mert alig vitték szét az aranybundás darazsak a hegedű hírét, máris zsongani kezdett a rét. Pontosan a közepén, ahol kört alkottak a százszorszépek, gyülekezni kezdett az izgatott bogárnép. Katángok szárán, gyöngyikék szirmán és a nadály nagy, bolyhos levelein annyian kapaszkodtak, hogy egy hangyatojást sem lehetett volna közéjük ejteni. De nemcsak ők futottak össze, hanem még a zsémbes hörcsög is kiállt a lakása ajtajába, a kíváncsi gyík-gyerekek pedig ráhasaltak a meleg kövekre, onnan lesték torkukban lüktető izgalommal, hogy mi lesz.
A nagy tolongásban a fürge futrinkák igyekeztek rendet tartani. Körbefutkostak és vigyáztak, nehogy valami veszekedés vagy zavar támadjon a rögtönzött mezei hangversenyteremben. Mert a rétek és mezők tündére ott állt a százszorszép-kör közepén, kezében a parányi ezüsthegedűvel, és szép sorjában mindenkit magához szólított, aki a hegedűt szerette volna.
- Ki mást illetne, ha nem engem?! - kiáltott gőgösen a szarvasbogár, és utánakapott.
Csakhogy hatalmas, büszke szarvai minduntalan beleakadtak a húrokba, és a finom kis hegedűvel semmit sem tudott kezdeni.
- Nem úgy kell azt csinálni! - tolta félre a hiú hőscincér. Meghajolt, mint egy művész, és nagy lendülettel akart muzsikálni, de alig húzott egyet a vonóval, lekonyult a jobb oldali bajusza. Odakapott, hogy kipödörje, nehogy közben csorba essék a szépségén. Megint meghúzta a vonót. Akkor meg a bajsza másik felét kellett megigazítania. Így azután szüntelenül csak egyet húzott, egyet pödörintett, s a nagy művészetből olyan mulatságos mutatvány kerekedett, hogy mindenki gurult a nevetéstől, sőt a hörcsög a cincért ki is fütyülte.
- Fajankók vagytok valamennyien! - szólalt meg ekkor a kövér és szép ruhás rózsabogár. - Tönkreteszitek ezt a drága holmit. Add nekem, tündérke, hazaviszem rózsakehely szobámba, és meglátod, úgy vigyázok rá, hogy szellő sem érinti a húrját!
- Sajnálom, te sem vagy az igazi - felelte a tündér. - Mit ér egy hegedű, ha néma? ... Lássuk a következőket!
Nos, azok jöttek, egyre többen.
Hanem a büszke szarvasbogár nagyon haragudott, hogy nem kapta meg a hegedűt. Sértett méltósággal indult kifelé, amikor belebotlott a tücsökbe. A tücsök éppen szerényen be akart osonni a százszorszépes körbe, és rálépett a szarvasbogár egyik lábára. A szarvasbogár ráförmedt:
- Mit keresel itt, te nagyfejű cigány? Nálad különbeket is kifütyültek! Mars ki innét! A futrinkák tüstént odafutottak. Azt hitték, valami baj van, és a szegény tücsköt nyomban kitessékelték. Csak messziről hallgathatta, hogy mit művelnek az ügyetlenek az ezüsthegedűvel.
A csiga meg sem bírta fogni, mert nem volt mivel; a póknál meg az volt a hiba, hogy azt sem tudta, melyik lábával fogja. A katicabogárnak botfüle volt. A sáska azt hitte, hogy ennivaló. A szöcske annyit ugrált vele - jaj, még majd elejti! ...
A tündér mindegyikre csak a fejét csóválta. Mire alkonyodott, el is fáradt, és szomorú-an bocsátotta haza az utolsó ügyetlen jelentkezőt.
Ekkor egy nagy hasú béka elébe ugrott:
"Brekk-brekk, add csak nékem, dalom vele hadd kísérjem!"
- Soha! - villant haragosat a tündér szeme. Akkor inkább törjön porrá, szakadjon el minden húrja!
Fogta az ezüsthegedűt, és a sűrű fűbe hajította.
Az égen éppen akkor gyúltak ki a csillagok. Elpihent a rét, aludni ment a sok bogár. A tündérke is tenyerébe hajtotta szép fejét. Csak a tücsöknek nem jött álom a szemére. Fájó szívvel kóborolt az illatos füvek rengetegében. Hát, amint lehorgasztotta azt a kicsúfolt, nagy fejét, egyszer csak megcsillant előtte valami a holdsugárban. Uramfia! ... Az ezüsthegedű! ... De milyen állapotban! Húrjai leszakadtak, oldala behorpadt. A tücsök majdnem sírva fakadt.
Gyöngéden felvette, forgatta, azután kötözgetni kezdte a húrokat, és az oldalát egy kis kaviccsal kiegyengette.
- Kipróbálom! - gondolta merészen, amikor elkészült vele, és az egész világról megfeledkezve hegedülni kezdett. Tücsökszíve minden bánatát, örömét és vágyát elmuzsikálta.
- Cip-cirip! Cip-cirip! - zengett a nóta.
A rétek és mezők tündére felébredt első szendergéséből, és figyelni kezdett. Semmi kétség, ez az ezüsthegedű hangja! De hát ki muzsikál rajta ilyen szépen?
A májusi szél is felrezzent egy vadrózsabokor mélyén, és együtt indultak el, megkeresni az ismeretlen zenészt.
A tücsök éppen szíveszakadtából húzta, amikor megszólalt mögötte a tündér:
- Ki játszik az én ezüsthegedűmön?
Szegény tücsök úgy megijedt, alig állt meg a lábán.
- Kérem szépen ... Bocsánatot kérek ... - dadogta -, én csak megjavítottam és kipróbáltam, hogy szól-e, de most visszaadom. Ne tessék rám haragudni. Csak egy tücsök vagyok.
- Csodálatos kis hegedűs vagy! - hajolt le hozzá a tündér. - És nem kell visszaadnod a hegedűt, legyen a tiéd, örökre!
- Az enyém? - ámult el a tücsök, és valósággal beleszédült a boldogságba.
- Igen, mert te nemcsak muzsikálni tudsz rajta, hanem meg is becsülted - felelte a tündér. - Most pedig hegedülj tovább! Este még szebben szól, mint máskor. Csak az a baj, hogy ilyenkor te nem látszol.
- Dehogy baj! Úgyis nagy a fejem ... - mondta szégyenlősen a tücsök, és ujjongó örömében tüstént rázendített:
"Cip-cirip, cip-cirip, ezüsthegedűcske, merre van, hová bújt cigányod a fűbe?
Cip-cirip, nem baj az, ha őt sose látod, csak a dal tegye még szebbé a világot!"
A májusi szél szelíden megsimogatta, a tündér pedig szebben mosolygott, mint a csillagok.
A Hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt, és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához. Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni! Már hogyan is engednélek – kérdezte a Hangya – , hiszen magam is csak éppen hogy elférek alatta?! Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást. Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke. Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam! Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely. Húzzátok magatokat összébb egy kicsit! Összébb húzták magukat, és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt: Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni! Nincs már több hely! Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket! Na jól van. Összébb húzódtak – jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát. Bújtassatok el! – kiáltozta.- Mentsetek meg! Üldöz a róka! Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb! Alighogy a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is. Nem láttátok a Nyulat? – kérdezte. Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett. Nem itt bújt el? Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta: Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk! Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett: Ó ti okosok! Hiszen a gomba…. A mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitaláltak, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek. Ti is kitaláltátok már?
Comments